Velence börtönei

A Dózse-palota fényes termei és a börtönépület sötét cellái ellentéte megmozgatta mind a régmúlt századok krónikásai, mind a romantikus írók fantáziáját, Hugótól Cooperig. Miként a Sóhajok hidjáról, a palota rettenetes börtöncelláiról is számos rémtörténet keringett, holott a börtön minden középkori várpalota elengedhetetlen kelléke volt.

Annyi biztos, hogy a Dózse-palota vastag terméskő falú, sűrűn vasrácsozott ablakú és nehéz veretes ajtójú cellái szárazak és levegősek voltak, sokkal emberségesebbek mint a kor Európa-szerte fennálló börtönviszonyai által kínált körülmények, a középkori börtönök dohos odúi. Mégis sokat mesélnek a tető alatti un. ólomkamrákról, melynek fedelét izzóvá forrósította a tűző nap, ahogy Casanova emlékirataiban olvashatjuk, vagy a Palota alján elhelyezett "pozzo"-börtönökről, ahol a behatoló víz megfojtotta a rabokat, holott ezek a cellák jóval a vízfelszín felett, az udvarral egy szinten vannak, a cenzorok lépcsője mellett.

Történelmi tény, hogy Velence igazságszolgáltatása mindig humánusabb és jogszerűbb volt az adott kor másutt alkalmazott igazságszolgáltatásánál. Így 1660-ban, Velencében a világon elsőként szűntették meg a kínvallatásokat.